Sárkányrepülés, vitorlázórepülés, túrasízés, hegymászás, terepfutás; Balázs extrémsportolóként definiálja magát. Emellett rengeteget bicikliznek a családdal, azonban nem hívná magukat kerékpárosoknak. Mi mégis erről beszélgettünk vele, illetve a kisgyerekekkel való tekerés nehézségeiről és örömeiről kérdeztük.  

2004-ben költöztünk Nógrádba, hogy közelebb legyünk a hegyekhez, így a gyerekek abban szocializálódtak, hogy már egészen pici koruk óta a Börzsönyben mountainbike-oznak, síelnek, futnak. Nálunk az fontos, hogy a gyerekek egészen kiskoruktól kezdve fejlesszék az állóképességüket és megismerjék a fizikai terhelés nyújtotta fájdalmakat és örömöket is. 5 gyerekem van, és mind az 5 nagyon jól kerékpározik. Próbáljuk őket úgy nevelni, hogy az autós közlekedés helyett mindig próbáljanak meg valamilyen alternatívát választani, akár a tömegközlekedést, akár a biciklizést. Én nem tartom magunkat nagy bicajosoknak, de része az életünknek. Ha olyan távolságok vannak, akkor egyszerűen eltekerünk oda. Például annak ellenére, hogy a két kisebb fiam, Jankó és Matykó még csak 13 és 15 éves, az erdőn keresztül egyedül tekernek el Vácra, mert egészen kiskoruktól kezdve önállóan mozognak benne. Amikor felmentünk a hegyre sárkányrepülni, akkor vittük a fiúk biciklijét is magunkkal. Amíg én a hegytetőről elrepültem, addig az akkor még 6 és 8 éves gyerekem egyedül biciklizett haza. Az erdőben úgy mozognak, hogy az egy biztonságos hely: nincs szükség rám vagy a telefonra. Az erdőben megvannak az objektív veszélyek, amiket át tudunk előtte beszélni és fel tudunk készülni rá. Mire kell vigyázni, milyen szituációk fordulhatnak elő. Ez nem egy nagy város, ahol bárkivel találkozhatsz, és bármi baj történhet veled. Itt tényleg megvannak a szabályok, amiket ha követsz, akkor biztonságban hazajutsz. A legtöbb ember azért fél az erdőben, mert bizonytalan közegnek tartja, pedig csak azért tűnhet annak, mert nem ismeri. Ellenben ha kiskorod óta ebben a közegben mozogsz, nincs mitől félni, mert igazából egy biztonságos hely. Mindig is fontos volt számunkra, hogy erre neveljük a gyerekeket, és azt hiszem ez így működik is.

A gyerekek talpraesettsége az élet más területein is meglátszik?

Volt olyan, hogy az iskolából megkerestek minket, hogy mit keres a gyerek felügyelet nélkül az erdőben a biciklivel. A gyerekeink sokkal szabadabbak mint a többség, így általában jobban kell őket fékezni. Például tavaly az osztálykiránduláson Jankó egy barátjával fogta magát, és elment valahova. Mindenki halálra izgulta magát értük. Később tértek vissza, mintha mi sem történt volna, teljesen nyugodtan, mondván csak kicsit elkalandoztak. Közben a tanárok tűvé tették értük a fél hegységet, mintha valami bajuk eshetne.

Másik példa: van egy forrás a Nógrád fölött, a Sós-kút. Mi onnan hordjuk az ivóvizet főként bicajjal. Régebben, amikor kicsik voltak a gyerekek, akkor családostól jártunk fel. Tipikus program volt, hogy délután vagy hétvégén együtt megyünk vízért, ami tőlünk 4,5 km-re van. Elég rossz az út, meg meredek is, de megszokták hogy fel kell menni. Jankó először 10 évesen ment egyedül a hegyre vízért. Nem félt, mert ez egy rutinfeladat, és nem volt különösebb nehézség benne számára.   

Mikor ültettétek a gyerekeket először biciklire?

 Mi nem erőltettük, ahogy ők érezték. Matykó már 4 évesen biciklizett. 5 évesen már hosszúakat jött, például eljött velem hétvégi hosszúfutásokra. A 16-os bringájával leghosszabb 40 km felett volt, amit tekert a hegyen. Persze hátul a bringáján volt egy bot beépítve, amivel tudtam tolni őt a felfelékben. Lefelében már akkor tudta azt, amit én futva. Az öccse, Jankó viszont csak 6 évesen tanult meg biciklizni, és sokáig ment futóbringával. Neki akkor esett ez jól. Egyébként mind az 5-en Waldorfban kezdtek, ahol hasonló a hozzáállás: a gyerekhez szabjuk, hogy mikor mi történjen. Szabadon eldönthetik, hogy mikor szeretnének biciklire szállni, mi pedig látni fogjuk, amikor készen állnak rá.

Mindenki szeret biciklizni a gyerekek közül?

 A 19 éves nagyfiam, Mihály válogatott evezős, és csak a téli edzéseken használja a biciklijét, mert nyáron a sok edzés mellett nincs energiája rá. Persze nagyon szeret bringázni. A 17 éves lányom, Juli most éppen olyan életszakaszban van, hogy alig biciklizik, inkább gyalog megy a hegyekbe és sziklát mászik. De a kissrácok most éppen imádnak tekerni. Most inkább velük járunk el túrázni, főleg a legkisebbel, az 5 éves Zsigmonddal megyek sokat futni.

Milyen nehézségek merülnek fel a túrák alatt, mivel tudjátok motiválni őket?

 Kisgyerekekkel elég nehéz kirándulni az erdőben, mert elfáradnak, unatkoznak, állandóan éhesek, szomjasak stb. Ennek ellenére mi sokat csavarogtunk a hegyekben, célkitűzés nélkül. Volt nálunk hálózsák, úgyhogy ha elfáradtunk és beesteledett, akkor ott aludtunk. Mi így kezdtük a családi kirándulásokat. A nagyfiam már 5 éves korától saját lábán ment, mivel addigra lett húga és öccse is, őket kellett cipelni. Gyalogtúrán voltunk, de mindig vittem egy szállítóbringát, amit toltam. Ha elfáradtak a gyerekek, akkor ráülhettek, volt rá szerelve 2 gyerekülés is. Azzal lehetett őket motiválni, hogy: „Na eddig gyalogoljál még el, aztán majd ráülhetsz a biciklire. Aztán lefele meg gurulhattunk.” Így jól érzik magukat, és nem lesznek nyűgösek és fáradtak sem, mert van lehetőségük pihenni. Ezzel a megoldással egészen pici gyerekekkel is simán lehet több napot mozogni az erdőben.

Annyiszor tekertünk már fel a Börzsönybe Diósjenő felől, hogy ennek az útvonalnak neveket adtak, mint pl ’Szenvedés utcája’ (Börzsönyi út), vagy ’Gyűlölet nyerge’ (Závoz nyereg). De felmentek rajta rengetegszer, és lefelé mindig jó volt. Én csak azzal tudom őket motiválni, hogy kiimátkozom őket az ágyból, és nagy nehezen elindulunk. Persze nagyon nincs kedvük hozzá. De melyik gyereknek van hétvégén reggel felkelni, és feltekerni egy hegyre? Egyiknek sem, ilyen gyerek alig akad. Ennek ellenére mindig úgy mentünk haza, hogy de jó volt.

A sítúránál bevett szokás, hogy gumikötéllel húzza az erősebb a gyengébb párját felfelé a hegyen. Én is nagyon sokat húztam őket fel a hegyre sível. Innen jött az ötlet, hogy a biciklivel is meg lehet ezt oldani. Egy rossz gumibelsőt elvágunk (29”-os lehetőleg nem túl vastag falú), mindkét végére rakunk egy-egy karabinert, akkor az teljesen alkalmas vontatásra. Ennél jobb nem is kell. Az a fontos, hogy gumi legyen, hogy ne rángassuk, és az ülés alá, illetve a fejcsőbe kell akasztani (nem a kormányra). Teljesen jól működik, és megkönnyíti a gyerekek dolgát.

A legtöbb család talán nem vállalná be ezeket a túrákat. Nem voltak aggályaitok, nem tartottatok a nehézségektől?

 Abszolút nem. Igazából azt sajnálom, hogy már kamaszok, és most keveset megyünk együtt túrázni. Most vannak abban az életszakaszban, amikor inkább a haverokkal mennek. De az egyik kedvenc emlékem a sok közül az, amikor Jankóval éppen a 12”-os bringájával mentünk fel Závozba. A többiek már maguktól tekertek, én pedig őt toltam. Elkezdtünk utolérni egy csapat bringás túrázót, és amikor már egészen közel értünk hozzájuk, Jankó azt kérte, hogy: „Apa, most gyorsíts, gyorsíts!” Így felgyorsítottam, és löktem rajta egy jó nagyot. A kis 12”-os biciklijével suhanva eltekert a túrázók mellett, miközben vigyorogva nézte őket. A csapat már fáradtan kapkodott levegőért a nyereghez közel, és csak nézték, hogy honnan került elő egy gyerek, és hogy teker ilyen gyorsan.

Milyen tapasztalatotok van az elektromos kerékpárral? 

 Matykónak van elektromos biciklije, és ez a kamaszoknak nagyon jó. Igazából egy kompromisszum volt, mert ő egy 350 köbcentis endurót akart. Én sokat motoroztam fiatalon, és az főleg manapság borzasztóan veszélyes. Az elektromos biciklivel sikerült talán ezt kikerülni. Az is lehet veszélyes, de ha azt nézem, hogy a motocross pályán ugrana, akkor nem annyira. Egyelőre megelégedik vele, de majd meglátjuk.

Azért is nagyon jó egy ilyen, mert én 1 óra alatt vagyok fent Csóványoson itthonról. Bármelyik el tud jönni velem, tudunk együtt jó tempót tekerni felfele, nem kell beleszakadniuk.

Tervez valamelyik gyerek versenyszerűen kerékpározni?

 Nem tartom valószínűnek. Nagyon sok mindennel foglalkozunk, nem definiálom magunkat biciklisekként. Eveznek, másznak és bringáznak is, de a környéken nincs is kerékpáros klub, így nem valószínű, hogy ez megtörténjen.

Hogyan lehet biztosítani, hogy mindenkinek jó élménye legyen a biciklizéssel kapcsolatban? Van erre tipped?

 Dunakeszin dolgozom, és nagyon sokat járok oda biciklivel. Többet megyek oda kerékpárral vagy vonattal, mint autóval. Ha a gyerekek azt látják, hogy ez egy közlekedési eszköz, és része a mindennapoknak, akkor természetes lesz számukra is. A biciklizésnek nem arról kéne szólnia, hogy a garázs előtt, meg a tök sima aszfalton tekernek, hanem mindenféle terepen tudjanak tekerni, és használják is a biciklijüket. Amikor én kölyök voltam, még nem volt mountainbike, úgyhogy aszfalton bicikliztem, így a gyerekeim sokkal jobban kerékpároznak nálam. Nekik annyira természetes, hogy egy iszonyúan rossz minőségű úton mennek, hogy nem is kell neki mondani, hogy mit hogyan csináljon. A két idősebb fiamnak tényleg semmit sem kellett mondani, ők csak ráültek a biciklire, és csinálták maguktól. De a családunkból még a „tehetségtelenebb” kerékpárosok is iszonyatosan jók, mert ebben szocializálódtak. Ugyanígy vagyunk a síeléssel. Mindegyik gyerek elképesztően jól síel, mert nem a lesimított pályán tanultak, hanem a fák között a Csóványoson, ahol nincs egy négyzetméter akadálymentes felület sem. És ha így tanulsz meg síelni, az egy más minőségű síelés. Ugyanez a helyzet a bringázással is. Foglalkozni kell azzal, hogy a gyerekek egészen kicsiként már megtanuljanak tekerni a lejtőkön is. Már futóbiciklivel is lehet vinni a hegyre őket, nem kell aggódni miattuk. Egy 5-6 éves gyerek egy felnőtthöz képest majdhogynem gumiból van. Hatalmasat tudnak esni, de felállnak, és tovább sétálnak.

Amikor Jankó és Matykó még oviba járt, akkor rendszeresen azt csináltam, hogy felraktam a gyerekeket a buszra, én pedig felültem a biciklire. Körülbelül olyan tempóban érek be Vácra, mint a busz, így ott vártam őket a megállóban. Ott az egyik ovist felvettem a hátamra, a másikat pedig felraktam a kormányra, és így tekertünk az óvodába. Egyik nap Jankó berakta a küllő közé a lábát, és hatalmasat estünk, a bicikli összetört. Én lefejeltem az aszfaltot, a két gyerek pedig elrepült, a levegőben pörögtek – tehát tényleg nagyon nagyot estünk. Nekem kórházba kellett mennem agyrázkódással, illetve lett egy vállsérülésem is, aminek több mint féléves rehabja volt.  De a gyerekeknek semmi bajuk sem lett! Ők még gyorsabban regenerálódnak, ezért sokkal jobb, ha kisgyerekekként tanulnak a hibákból, mintha felnőttként kéne ekkorát esniük. Ahhoz pedig, hogy ismerd a korlátaidat, és megtanulj rendesen menni a hegyen – nincs mese – néha esni fogsz. Én azt javaslom, hogy a gyereket már egészen kiskorától úgy neveljük, hogy ő maga tudja a határait, és feleljen a döntéseiért. A szülő hívja fel a figyelmet a veszélyekre, és innentől kezdve a gyerek döntse el, hogy mit csinál. Ha ezt rájuk bízzuk, akkor nagyon hamar megtanulnak vigyázni magukra is és a testvéreikre is. Persze fel kell mérni, hogy milyen szituációba engedi bele őket az ember, de a legtöbb szülőnél ez a korlát rettentő alacsonyan van, és így a gyerekek nem tanulják meg minek, milyen következménye van.

Pedig a gyerekek maguktól is felismerik a helyzetet. Matykó fiamat inkább én féltem most már, mert nagyon komolyan tud lejönni a hegyről. Rendszeresen jár be Vácra a hegyeken át, és ő már azon a szinten van, hogy ha egy kis hibát is vét, akkor nagy baj történhet. 15 éves, és csak most kapott telefont.  Nagyrészben emiatt, mert izgulunk érte. De speciel neki az eszébe nem jut, hogy féljen. Tudja nagyon jól, hogy ha egyedül van, és baj van, akkor nagy baj van. Nyilván ilyenkor óvatosabb, mint mikor többen vannak. Mihók fiam viszont pontosan tudja a határait, ő az aki alig esett kicsiként is, mert fel tudta mérni a helyzeteket és a tudását. Nagyon nehéz elengedni őket, de nagyon bízunk bennük, illetve a sorsszerűségben is.