Vannak különös lények, akik közöttünk élnek. Itt, az emberek között. Első látásra teljesen olyanok, mint az emberek. Sőt, második látásra is, hogy a harmadikról már ne is beszéljünk. De akkor hogyan lehet őket megkülönböztetni az emberektől? Leginkább sehogy. Az ilyesmit az ember megérzi. Vagy nem. De most nem is erről szeretnék mesélni nektek. Élt ugyanis két ilyen különös lény Magyarországon is. Ha elsétáltak volna mellettetek az utcán, akkor tutibiztos, hogy észre sem vettétek volna őket. Úgy lépdeltetek volna el mellettük, mint a többi ember mellett. És ők ennek nagyon örülnek. Ugyanis roppantul élvezik az életet a Földön, mert így észrevétlenül tanulmányozhatják az embereket, és az őket körülvevő világot. Ez a két lény ugyanis rajong minden emberekhez kapcsolódó dologért. Csak ámulnak és bámulnak az emberi találmányokon. Vegyük például a hajszárítót. Ha megnyomsz egy gombot ezen a furcsa, tölcsérszerű készüléken, akkor meleg levegőt kezd fújni a nedves hajadra, amitől az pikkpakk megszárad. Lenyűgöző, nem? Lehet, hogy ti már ehhez hozzászoktatok és fel sem tűnik nektek, de ők újra és újra rácsodálkoznak. A lábujjuk hegyétől egészen a fejük búbjáig megbizsergetik őket az ilyen és ehhez hasonló remek találmányok. Nem múlik el úgy nap, hogy ne csodálkoznának rá a világ hétköznapinak tűnő csodáira. Egyszóval olyanok, mint a gyerekek. Minden egyes nap újabb kalandokat és újabb felfedezésre váró csodákat rejteget számukra a Földön.

Csatang és Piszke – merthogy így hívták ezt az emberek között élő két szokatlan lényt – a magyar nyelv különleges szavai közül választottak maguknak nevet. Csatang azért lett Csatang, mert imádott csatangolni, bóklászni és barangolni, új helyeket felfedezni és kalandozni. Nyughatatlan természetének köszönhetően szinte állandóan mozgásban volt, képtelen volt megállni, akárcsak egy pillanatra is. Éhezte az új élményeket, a városi és a vadregényes tájakat. A piszke pedig azt jelenti, hogy egres. Piszke azért választotta ezt a nevet, mert nagyon tetszett neki a hangzása, és egy kicsit hasonlított a pisze szóra is (Piszke ezt a szót is nagyon szerette). Ő Csatanggal ellentétben inkább a tudást, és az izgalmas történeteket éhezte. Falta az emberekről szóló és emberek által írt könyveket, tudományos enciklopédiákat és szaklexikonokat, és imádta a pocakját is – ez meg is látszott rajta. A Földön elfogyasztott sok ínycsiklandó falattól szépen kikerekedett, és leginkább egy gömbölyded egresszemre hasonlított.

Történetünk egy kellemesen langyos nyári reggelen kezdődött, amikor Csatang és Piszke Szentendre egyik lankás, macskaköves utcáján ugrándoztak éppen lefelé. Csatang szédületes sebességgel, Piszke pedig… Nos, ő egy kicsit lassabban. Piszke lihegve szökellt Csatang nyomában, ugyanis szerette volna utolérni. A nagy iramodásban nem vette észre, hogy a barátja hirtelen megtorpant, Piszke pedig egyenesen beleszaladt a hátába. Erre mind a ketten felborultak.

• Tudod, Piszke, azon gondolkodtam, hogy vajon miért hívják az emberek a macskakövet macskakőnek? – morfondírozott a földről feltápászkodva
• Olvastam erről valamit a nagylexikonban… - sietett a barátja segítségére Piszke pihegve. – Eredetileg nem is macskakőnek, hanem macskafejkőnek nevezték, mert sokakat emlékeztettek ezek a kövek a macskák fejére.
• Hm… Nem is tudom… Engem inkább egy nagy fekete halrajra emlékeztetnek…
• Engem pedig egy óriási hangyabolyra…

Csatang eddigre már újra talpon volt.

• Piszke! Ötletem van! Most játsszuk azt, hogy egyszerre csak egy kőre lehet ráugrani!
• Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Piszke, mert attól tartott, hogyha a barátja megint olyan szédületes tempót diktál majd, mint az imént, akkor az apró köveken könnyedén elveszíthetik az egyensúlyukat. És annak megint esés lesz a vége. Ami az igazat megvallva nem volt éppen egy szerencsés vég. De Csatang hajthatatlan volt.
• Naná, hogy jó ötlet! Hiszen én találtam ki! – húzta ki magát büszkén Csatang, majd neki is indult a lejtőnek, hogy bemutassa a macskakövekre megálmodott ugrabugrálós táncát.
• Hát jó… - sóhatjtott Piszke, majd ő is elindult lefelé a lankán. Neki gömbölyded formáiból kifolyólag nem ment olyan könnyedén az ugrándozás, mint Csatangnak. Ő inkább gurult, mintsem szökdécselt. Csatang már megint jóval előtte haladt, Piszke pedig beleadott apait-anyait, hogy beérje. Már majdnem sikerült, amikor Csatang hirtelen megtorpant, erre Piszke ismét beleszaladt a hátába. Mondanom sem kell, hogy megint esés lett a vége, ami, mint tudjuk, nem éppen egy szerencsés vég. Mire Piszke nagy nehezen feltápászkodott, Csatang már egy igen érdekes emberi szerkezetet bámult megigézve.
• Idenézz, Piszke! Látod, amit én látok?
• Látom, látom, hogyne látnám… - suttogta erőtlenül Piszke, aki még mindig az esés okozta kábulatból próbált felocsúdni.
• Ez meg mi a csoda?

Piszke közelebbről is szemügyre vette a Csatang által tanulmányozott szerkentyűt.

• Olvastam erről valamit a nagylexikonban… Úgy hívják, hogy kerékpár.
• Kerékpár? – lelkesedett Csatang. – Végülis van rajta két kerék, ami éppen egy pár! Kerékpár… Hmmm…
• Igen… De nevezik még biciklinek, bringának, bicajnak, brinyónak, bicónak, cangának, drótszamárnak és…
• És mire való? – vágott a barátja szavába Csatang.
• Az emberek közlekednek vele. Felülnek rá, és a pedálok segítségével tekerni kezdik a kerekeket.
• Melyik az a pedál? – érdeklődött izgatottan Csatang.
• Ez itt. Meg ez. – Piszke a két pedálra mutatott.
• És akkor ezeket kell tekerni, és a kerékpár már megy is?
• Ha igazat mond a nagylexikon, akkor igen, ennyi az egész.
• Piszke, ötletem van!
• Már megint? – rémült meg Piszke.
• Most azonnal szereznünk kell egy-egy kerékpárt, és ki kell próbálnunk!

Néhány perc múlva izgatottan fordultak ki a kerékpárkölcsönzőből egy-egy bringával. Csatang nem sokat teketóriázott, rögtön fel is pattant a bicikli ülésére.

• Szóval azt mondod, hogy csak előrefelé kell tekerni a pedálokat, és a bicikli már megy is?
• Azt, azt, de azért légy óvatos, Csatang!
• Egy percig se félts engem, Piszke!
• Jó, jó, de azért jobb félni, mint megijedni.

Már Piszkére is átragadt valamennyi Csatang lelkesedéséből, de továbbra is kissé bátortalanul szemlélte a kétkerekű paripát. A nagylexikonban olvasottaknak köszönhetően tisztában volt vele, hogy hogyan is kéne bicikliznie, csak eléggé nehezére esett elkezdeni. Vele ellentétben Csatang közben már neki is lendült és tekerni kezdte a kerékpárt.

• Idenézz, Piszke! Sikerült! Kerékpározom!

Annyira fellelkesült attól, hogy megindult alatta a kétkerekű szerkezet, hogy nem vette észre a fagyizó hirdetőtábláját, és egyenesen nekihajtott, majd föl is borult – harmadszorra ezen a napon.

• Jól vagy, Csatang? – kérdezte ijedten Piszke.
• Kutya bajom! – felelte Csatang, miközben fölpattant, és leporolta magát. – Már rájöttem a lényegre! Az a fontos, hogy megtaláld a megfelelő egyensúlyt! Ha az megvan, onnantól kezdve gyerekjáték a az egész!

Piszke nem volt teljesen meggyőzve.

• Meg persze az sem árt, ha az ember az előtte lévő utat figyeli közben. – egészítette ki a barátját gondolatban Piszke.
• Gyerünk, Piszke, ezt neked is ki kell próbálnod!
• Kerékpározz csak nyugodtan, Csatang, én addig eszem egy gombóc fagyit a fagyizóban! Vagy kettőt… Esetleg hármat…
• Na-na, tudom én, hogy mire megy ki a játék! Valld be, hogy megijedtél a biciklizéstől!
• Hogy én? Hogy megijedtem? Dehogy!
• Akkor… Kár is vesztegetni az időt! – azzal Csatang megragadta Piszkét, és feltette a kerékpár ülésére. – Ne félj, Piszke, foglak!

Piszke szellemsápadtan ült a kerékpáron, és próbálta megtalálni a barátja által emlegetett megfelelő egyensúlyt. Közepesen ment. Vagyis inkább nem. De Csatangot nem lehetett eltántorítani a tervétől:

• Elmondom, hogy mi fog most történni: Én a biciklid háta mögé megyek, és segítek az egyensúlyozásban. Aztán, ha úgy érzem, hogy elkaptad a ritmust, akkor elengedlek! Jó lesz így?
• Jó… - rebegte bátortalanul Piszke.
• Akkor… Három, kettő, egy, tekerés!

Piszke becsukta a szemét. Érezte, hogy elindultak, mert könnyű kis fuvallat simogatta meg az arcát.

• Tekerd a pedált, Piszke, tekerd a pedált!

Piszke követte a barátja utasítását. Hajtani kezdte a biciklit. A szeme még mindig csukva volt. Aztán eszébe jutott, hogy talán mégse kéne vakon kerékpároznia, mert akkor úgy fog járni, mint Csatang és elesik. Ami, mint azt már jól tudjuk, nem éppen egy szerencsés vég. Úgyhogy gyorsan kinyitotta a szemét. Az egyik oldalon szentendre házai, a másik oldalon pedig a Duna suhant mellette. Piszke óvatosan hátrafordult. Csatang már nem szaladt közvetlenül mögötte, hanem vigyorogva integetett a távolból.

• Sikerült, Csatang, kerékpározom! Egyedül kerékpározom!
• Előre nézz, Piszke!

Piszke gyorsan előrefordult. A kerékpár kicsit oldalra billent, de aztán megint egyenesbe jött. Sikerült megtartania a megfelelő egyensúlyt! Arra gondolt, hogy ő most már egy igazi kerékpáros! Ez a gondolat némi büszkeséggel töltötte el. Nemsokára odakerekezett mellé Csatang is.

• Ötletem van, Piszke!
• Már megint?!
• Kirándulni fogunk, méghozzá kerékpárral!
• Ez nem is rossz ötlet, Csatang!
• Naná, hogy nem is rossz! Úgy is mondhatnánk, hogy jó! Sőt, egészen kiváló. De nincs is ezen mit csodálkozni; hiszen én találtam ki. – tette hozzá szerényen Csatang.
• Jó, jó, de merre kirándulunk?
• Azt még nem tudom. De leginkább arra, amerre kedvünk tartja! Például felszállhatunk erre a hajószerűségre itt!
• A révre gondolsz?
• Ha így hívják, akkor arra.
• A rév, vagy más néven komp a folyókon történő átkelésre szolgáló közlekedési eszköz.
• Hadd találjam ki: ezt is a nagylexikonban olvastad, ugye?
• Honnan tudtad?
• Megérzés.

Piszke a nagy magyarázásban nem vette észre, hogy megérkeztek a rév bejáratához és hajtott tovább.

• Hé, Piszke, hová mész? Megérkeztünk! – kiáltott a barátja után Csatang.
• Nem tudok megállni!
• Húzd meg a féket! Ott van a kezednél!

De Csatang elkésett a figyelmeztetéssel: Piszke elvesztette az uralmát a kerékpár fölött, lábai néhány pillanatig össze-vissza kalimpáltak a levegőben, majd Piszke a kétkerekű szerkezettel együtt feldőlt. Nem először aznap. De remélhetőleg utoljára.

• Jól vagy, Piszke? – kerekezett oda hozzá aggódva Csatang.
• Persze, persze. Legközelebb már azt hiszem menni fog a leszállás is.
• Ez a beszéd.

Csatang és Piszke odatolta a kerékpárját a révhez. Jegyet váltottak a révkapitánynál, majd a biciklijeikkel együtt felszálltak a különös kis hajóra. Nemsokára berregni kezdett a motor, és a rév távolodni kezdett Szentendre partjától.

(Töltsétek le és színezzétek ki Ti is Csatang és Piszke mesés szentendrei  színezőjét)

• Azta, Piszke, lebegünk! – áradozott Csatang. – Tisztára olyan, mintha belehuppantunk volna egy felhőbe!
• Igen… Határozottan hömpölygős érzés… és lágy. – andalodott bele a hajókázásba Piszke.
• Jaj, Piszke!
• Mi a baj, Csatang? – riadt fel a révedezéséből Piszke.
• Egyre kisebbek lesznek a szentendrei házak!
• Jaj, Csatang, hát persze, hogy kisebbek lesznek, hiszen távolodunk tőlük. Ha majd visszafelé jövünk, akkor visszanyerik az eredeti méretüket, ne aggódj.
• Akkor jó. Már azt hittem, hogy a végén minden olyan pici lesz, hogy befér a zsebembe.
• Igazából nem megy össze semmi. Csak te látod úgy, mert most messzebbről nézed, ami eddig közel volt. Éppen két világ között vagyunk félúton, Csatang! Az egyik világot már ismerjük valamennyire, de a másik még rengeteg meglepetést tartogat számunkra!
• Alig várom, hogy felfedezzük! – lelkendezett Csatang. – És alig várom, hogy újra biciklire pattanhassak!
• Én is, én is… De legközelebb már óvatos leszek a megállással. Nem lenne jó, ha megint esés lenne a vége.

Ahogy megközelítették a másik partot, a hajó motorjának berregése leállt, és a révkapitány egy autóversenyzőket is megszégyenítő manőverrel a part szegélyéhez igazította a hajót. A komp kikötött, Csatang és Piszke pedig letolták a biciklijüket a révről. A parton egy kis időre még megálltak, visszanéztek Szentendrére (most már egészen pici volt a város, kisebb, mint a kisujjam körme), és hosszan integettek a révkapitánynak, aki egy újabb ember- és kerékpárszállítmánnyal már útnak is indult visszafelé.

• És most, hogyan tovább? – kérdezte Piszke.
• Hogyhogy hogy? Biciklire pattanunk, és tekerünk, ameddig kedvünk tartja! Vagy amíg bírjuk szusszal!
• Félek, hogy az én szuszom nem bírja addig, mint a tied.
• Ne aggodalmaskodj már annyit, Piszke! Akkor állunk meg pihenni, amikor csak szeretnéd. Ígérem, hogy időnként majd feltöltjük a szuszkészletedet.
• Hát jó.
• Akkor… Három, kettő, egy, tekerés!

Azzal útnak indultak. Csatang szédületes sebességgel hajtotta a drótszamarat, Piszke pedig… Nos, ő egy kicsit lassabban. De most már mind a ketten örömüket lelték a kerékpározásban. Csatang nagyon élvezte a gyorsaságot és a száguldást, Piszke pedig a tájban gyönyörködött, ami úgy folyt szét körülötte, mint papírlapon a sok-sok zöld meg barna meg kék vízfestékpaca. Nem szóltak egymáshoz tekerés közben, de nem is nagyon tudtak volna, ugyanis Csatang jóval Piszke előtt járt. Időnként azért hátra-hátranézett a barátjára, hogy leellenőrizze, hogy megvan-e még. Csatang azon morfondírozott, hogyha színes zsírkrétával bejelölnék az útvonalukat egy térképen, akkor vajon milyen formát adna ki? Eldöntötte, hogy a következő kerékpáros túrájukra mindenképpen beszerez egy térképet, és berajzolja. Ábrándozásából egy tábla zökkentette ki, amelyen a következő felirat állt: Pázsit-tó Strand. Felcsillant a szeme és hirtelen lefékezte a biciklit. Piszke, aki ekkor már közvetlenül Csatang mögött tekert, nem számított a barátja hirtelen megtorpanására, és a biciklijével beleszaladt Csatangba. Mondanom sem kell, hogy mind a ketten fölborultak, és velük együtt a biciklik is.

• Úgy látszik ez a nagy esések napja… – jegyezte meg kissé morcosan Piszke.
• A kerékpározás nem is lenne igazi néhány bukkanó nélkül, nem gondolod? – igyekezett jókedvre deríteni a barátját Csatang.
• Én azért most már el tudnék tekinteni tőlük…
• Na, ne duzzogj, Piszke, idenézz itt egy strand! Ezért álltam meg. Mit szólnál hozzá, ha mártóznánk egyet a folyóban?

Piszke gyomra ekkor egy hatalmasat kordult.

• Nagyszerű ötlet! De csakis azután, hogy ettünk egy fokhagymás-sajtos-tejfölös lángost. Az az egyik legeslegkedvencebb emberi étkem.

Pár perc múlva úgy fénylett előttük egy-egy lángos, mint két ragyogó napkorong. Piszke azon nyomban hozzálátott, hogy elfogyassza a sajátját. A napkorong hamarosan fogyó Holddá alakult, mígnem végül az utolsó falatig eltűnt Piszke gyomrában. Csatang lassabban evett, ő nem volt akkora haspók, mint a barátja.

• Mondd csak, Csatang, azt még megeszed?

Csatang először az ő lassan fogyó lángosholdjára meredt, majd Piszkére, akinek tekintetében lángos utáni vágyakozás fénye csillant.  

• Nem, azt hiszem, tele vagyok.
• Akkor nem bánod, hogyha megeszem a maradékodat?
• Csak nyugodtan.

Piszke mohón kapott Csatang meghagyott félholdja után. Egy perc sem telt bele, és Piszke már be is pusszantotta a maradékot az utolsó falatig!

• Most, hogy végeztünk az ebéddel, nincs más hátra, irány a víz! – rendelkezett Csatang.
• Azt hiszem, hogy én most pihenek egy kicsit parton. – simogatta meg teli hasát Piszke. – De te ússz csak, Csatang, én meg majd képzeletben úszom veled.

Csatangnak nem kellett kétszer mondani, már csattogott is le a papucsában a partra. A vízparton elégedetten pihegő Piszkének egy hatalmas csobbanás jelezte, hogy a barátja már bent is van a folyóban. Piszke eközben hanyattfeküdt egy pihe-puha strandtörülközőn és hozzálátott, hogy leltározza a felhőket aszerint, hogy melyik felhő mire emlékezteti. Látott elefántot, locsolókannát, szárítókötélre aggatott ruhákat, traktort, fagyitölcsért egy gombóc fagyival… vagy inkább kettővel… sőt, inkább hárommal… és az ott pedig… az olyan, mintha egy kerékpár lenne… De ezt már csak félálomban gondolta, mert a szemhéjai lecsukódtak. Majd ki is nyíltak rögtön, Csatang ugyanis lefröcskölte!

• Juj, ez hideg!
• Dehogy hideg! Ez csak egy kis ébresztő! Na, gyere be a vízbe Piszke, kár lenne kihagynod a mártózást! Különben is, lassan vissza kell tekernünk Szentendrére, mert bezár a kölcsönző, és nekünk még vissza kell vinnünk a bicikliket.

Fürdés után megszárítkoztak egy kicsit a Napon, aztán újra bicajra pattantak, és indultak vissza Szentendrére, ahol a mesés kerékpáros kaland kezdődött. A menetszél könnyű esti dallamot fütyült a fülükbe, a lemenő Nap fénye pedig új színekkel festette át a már korábban megismert tájat. Piszke képzeletbeli festménye ezúttal piros, narancs, és rózsaszín színekben pompázott. „Micsoda nap volt!” – gondolta magában Csatang. – „Milyen remek találmány ez a bicikli!” Piszke agyában is hasonló gondolatok jártak: - „Bezzeg arról nem ír egy szót sem a nagylexikon, hogy milyen izgalmas dolog kerékpározni… Ha ezt tudom, akkor sokkal korábban bicajra pattanok!”

Miután Csatang meggyőződött arról, hogy a szentendrei házak visszanyerték az eredeti méretüket, a kölcsönzőben nehéz szívvel búcsút vettek a biciklijeiktől. Hogy enyhítsék kissé a biciklinélküliség okozta enyhe szomorúságot, beugrottak a Kacsakő Bisztróba (ami feltehetően kacsa formájú kövekről kapta a nevét – de hát ki tudja?), hogy elfogyasszanak egy-egy fokhagymás vajon pirított csöves kukoricát. Csak úgy harsogtak a kukoricaszemek a foguk alatt.

• Piszke, ötletem van! – rikkantotta el magát lelkesen Csatang.
• Csak nem?
• Csak de. Nem vagy rá kíváncsi, hogy mi az ötletem?
• Dehogynem, Csatang.
• Arra gondoltam, hogy a következő mesés kerékpáros kalandunkra be kéne szereznünk egy-egy saját, külön bejáratú kerékpárt!

Ennek az ötletnek a hallatán még Piszke is abbahagyta a kukoricacsócsálást.

• Ez nagyszerű ötlet, Csatang!
• Hát persze, hogy nagyszerű, hiszen én találtam ki! Én azt hiszem Röppencsnek fogom hívni az enyémet!

De eddigre Piszke gondolatai már egy kissé elkalandoztak.

• Mondd csak, Csatang… Megeszed még azt a kukoricát?

Csatang elmosolyodott és átnyújtotta barátjának a maga megmaradt fél csövét. Piszke mérsékelten halk majszolása közepette ábrándoztak a következő mesés kerékpáros kalandjukról. Közben felgyulladtak a part fényei, és gyöngysorként ölelték körbe a folyó kecses nyakát.

Vége Csatang és Piszke első kerékpáros kalandjának. Folytatása következik!

Írta: Nagy Orsolya
Illusztráció: Dobos Emőke