Pénteken, kora délután a hétvégi bevásárlást követően, szembe találkoztunk azzal az ellentmondással, hogy míg a megoldandó szülői feladatok száma már csak egy, a gyermek aktivitási szintjén még a legedzettebb Geiger-Müller-számláló is kiakadna. Velenceiként adta magát egyből a kérdés a feleségemtől a lányom irányába: "Kislányom, van kedved apával megkerülni a tavat?" - értsd: közös programlehetőség -ami mindig über jó- csak még meg kell venni a termál belépőket (ez volt az ominózus elintézni való, mert ezt itt csak személyesen tudod elintézni) és ezzel párhuzamosan anyának is marad két órája, amíg csak egy gyerek van vele. Apaként pedig ez szerintem is az egyik legjobb program, ami a környezetünkben elérhető.
De miért is?
Nos, először is, mert sok-sok szép dolgot láthatsz bicajról, amit autóból soha nem vennél észre. Például Velencéről indulva végig tudsz menni a part mentén és az agárdi mólóra betekerve klassz kilátás nyílik a tó Nagy tisztására. Ez egy a 60-as években mesterségesen kialakított sportolási és fürdőzési terület Velence és Agárd között. Legutóbb megdöbbentem, hogy mikor az itt sportolókat néztük, a lányomnak még "bácsi a vízen" volt mindenki, míg egy évvel később már vitorlázók és kenusok (számára ez az összes evezős gyűjtőneve) vannak a tavon.
Ezután irány a termál és megvesszük a jegyeket. Csodával határos módon személyesen ugyanazok a mondatok értő fülekre találnak, amik telefonon vagy emailben teljesen hatástalanok voltak. Mindegy, siker és örülünk.
A kijáratnál tartunk egy gyors bicikli ellenőrzést. És itt tegyük fel magunknak a kérdést: milyen gyakran ellenőrizzük le a bringánkat? Egyszerű (lenne) a válasz: minden elinduláskor. Azonban szerintem a legfontosabb, hogy az általános műszaki check (gumik, fék, váltó, lánc) mellett a gyerekülést és a rögzítéseit is minden alkalommal ellenőrizzük, próbáljuk megmozgatni, és ha kell, azonnal húzzuk meg. Ha nyeregcsőre rögzíthető az ülés, ellenőrizzük a konzolt és az ülést tartó szárak állását is.
Nálunk minden stimmel, irány a dinnyési Sarvajc-kereszt és kilátó, amit a helyiek "Madárkilátóként" emlegetnek.
Innen pazar a kilátás és rengeteg madárfaj látható. Majdnem mindig, ahogy most is, látható kócsag, ami a térség szimbóluma. Ez a lányomnak katartikus örömet okoz. Ismét rácsodálkozom szókincsének bővülésére; ami nemrég még nagy fehér madár volt, az most kócsag (és nem sirály, adja tudtomra). Tényleg csodás látni, hogyan okosodik.
Pár kör a meredek lépcsőn, aztán közös étkezés. Ha valamit megtanultam az országúti kerékpárversenyekből, az az, hogy bringa közben enni kell és egyáltalán nem mindegy, hogy mit és mikor. Ráadásul ez szerintem a gyerekekre hatványozottan igaz. Neki egy banán, némi kölesgolyó és sok víz, nekem egy banán és három deci folyadék. Ha együtt megyünk, mindig kimondottan figyelek (és szerintem kell is minden szülőnek), hogy a saját igényeimnél lehetőleg eggyel gyakrabban álljunk meg (de legalább 10 kilóméterenként), hogy legyen lehetősége mozogni, enni és inni a gyermekemnek. Ezt szem előtt tartva mi két megállót tervezünk ebbe a kerülésbe.
Aztán pattanunk vissza a bringára és repesztünk tovább Pákozd irányába.
A Kanyar-büfé csábító, de valahogy a korábbi járványügyi vészhelyzet hatása még érezhető, ezért kihagyjuk.
Egy közepes csoda folytán délkeleti szél fúj, és szó szerint repesztünk a pákozdi egyenesben. Ekkor feltűnik előttünk az út közepén az az élőlény, ami minden Kippkopp és a többiek c. könyvet mesélő apuka és gyermeke együttes álma: a mocsári teknős. Satufék és már kanyarodunk is vissza. És újra beigazolódik: a bringáról észrevehető és megnézhető dolgok száma sokszorosa az autóból észlelhetőknek. Alapos szemügyre vételezés következik és sok-sok „Apa mi ez? Tényleg ez az? Miért ilyen?" kérdés és ennek permutációi. Határtalan boldogság van az arcán és az enyémen is, amiért ő ilyen boldog.
Utunk egyetlen hátránya, hogy mire biztonságosan leveszem a lányomat, ellenőrzöm a forgalmat és előveszem a telefont a fényképhez, a teknős eliszkol a nádas felé. Ennyit arról, hogy milyen lassúak...
Sebaj, legalább sokat beszélgetünk majd arról, hogy milyen volt és kíváncsi is vagyok, milyennek írja majd le később a lányom. Újra szedelőzködünk és tekerünk tovább.
Pákozdon szerintem előnyös, hogy ha nincs igazi dolgunk a faluban (büfé, kávé, bolt stb.) próbáljunk meg nem a kijelölt kerékpárúton menni a falu belsejében, inkább a falu utolsó utcái egyikén. Miért? Mert így nem kell keresztezni három alkalommal is a főutat. Szerintem ez a kerékpárút tervezésekor elkövetett legnagyobb hiba és elég magas kockázatot is hordoz magában.
Következő megállónk a Pákozd-Sukóri Arborétum. A bringás pihenője teljesen kulturált, akár sütögetni is lehet, és még vízvételi lehetőség is van. Itt érdemes szabadjára engedni a gyereket a pihenőben. Egyrészt rendesen belátható a terep, tehát futkározhat bátran, másrészt általában hasonszőrű szülők gyerekeibe botlik, így nagy valószínűséggel játszanak is egy jót.
Pihenünk és beszélgetünk egy jót. Ismét szóba kerül a teknős, ami már nem is félelmetes, sőt szerinte a barátja. Jót mosolygunk. Az ide vonatkozó Kippkopp történetet nem tudom kifogástalanul felidézni, ahogy kérte, de azért csak kiszenvedem és jót nevetünk rajta. Látom, hogy nagyon tetszik neki.
Az általában csendes utolsó szakasz Sukoró és Velence között most ismerős kérdések tömkelegével telik: "Apa, itt él teknős?" "És itt?" "Itt is?"
Megérkezünk Velencére. Látom, hogy fáradt és hogy ebből nem lesz nagy vacsora.
Este próbálom levonni a következtetést, hogy miért is volt olyan felemelő együtt tekerni, közösen tekerni?
Mindkettőnket kikapcsolt és lehetővé tette, hogy csak egymásra figyeljünk. Közel hozott mindkettőnket a természethez. Szerintem elég különleges kapcsolat alakul ki a kerékpárosok és a természet között és a közös tekerések alkalmával lehetőség nyílik arra, hogy ezt átéljék gyerekeink is, vagy legalábbis valamelyest átadjunk belőle nekik ebből az érzésből. A mi történetünkben pedig valamennyire még a mese is valósággá vált.
Írta: Kriston Péter
Fotó: Kriston Péter
