A Mozart szobrától a tengerpartig vezető bringatúra ötlete a karanténtavasz alatti sikeres tekeréseken felbuzdulva született. Azt gondoltuk, hogy talán eljött az idő egy igazi, komoly vándortúrához, a három éves kisfiunkkal a gyerekülésben. Hogy Ausztriába akarunk menni, az evidens volt: nagyon gyerekbarát minden, és nem is kell túl sokat utazni. Ausztrián belül több lehetőség is adta magát. Van a három nagy folyó völgy, melyek mellett remekül kiépített, kényelmes kerékpárutak vezetnek: ez a  Duna, a Dráva, és a Mura. Mi azonban úgy voltunk vele, hogy ezek majd akkor lesznek jók, amikor a csemete már egyedül bringázik - értelemszerűen rövid napi távokat és sík terepet lehet majd csak vállalni vele még jó sokáig. Most még viszont, amíg az ülésben jön csak, lehetünk ambiciózusabbak, és megpróbálhatunk egy kicsit intenzívebb útvonalat. Így esett a választásunk a Salzburgból az Alpok hegyein át az olasz tengerpartig húzódó Alpok-Adria bringatúrára. 

Egyben azt is eldöntöttük, hogy kempingezni fogunk: szeretünk a szabadban főzni és aludni, és azt a rugalmasságot is, hogy semmit nem kell előre lefoglalni. Ha elromlik az idő, akkor várhatunk, amíg jobb lesz; vagy ha nagyon nekilódulunk, akkor mehetünk pár faluval tovább, mint ahogy terveztük. Azt már kitapasztaltuk, hogy a fióka rajong a sátorban alvásért. Mindennek persze ára van: komoly teljesítmény a gyermeken kívül azt a mennyiségű cuccot is vinni, ami ehhez kell. Kevésbé edzett szülőknek inkább azt ajánlanám, szállásokon éjszakázzanak, és ne cipeljék fel az emelkedőkön a plusz felszerelést. Mi azonban bevállaltuk. 

A rengeteg cucc azonban csak az egyik nehézség volt a túra elején. Az Alpokra jellemző esős idő is igencsak akadályozta az előrehaladásunkat az első napokban. A tervünk az volt, hogy 12 nap alatt tesszük meg a 7-8 nap alatt bejárható szakaszt, így minden 2 nap bringázás után egy nap pihenőt tudunk tartani, hogy a gyermek ne unjon rá a gyerekülésben zötykölődésre. Ebből így viszont nem lett semmi. Eleve később indultunk az útra, mint gondoltuk (egy barátunk kölcsönadott házikójában hangolódtunk pár napig a túrázásra). Illetve bejött a rossz idő is, ami miatt az első 3 napban rögtön összeszedtünk két nap csúszást. Így viszont már nem vehettük annyira pihenősre a tempót, ha úgy akartunk Grado-ba érni a tengerpartra, hogy ott legyen legalább két egész napunk strandolni. 

Az útközben ért élményeinket szinte lehetetlen itt mind megosztani. Ezért csak azt emelném ki, ami igazán nagy hatással volt ránk, és ami a gyermekkel együtt túrázni kívánó szülőknek érdekes tapasztalat lehet. Elsősorban azt, hogy Ausztria tényleg nagyon gyermekbarát - a legkisebb kempingekben is szuper csúszdák, mászókák vannak. Volt ahol még külön gyermek méretűre optimalizált fürdőszoba is volt. Sok helyen ütköztünk fürdő tavakba, piknik helyszínekbe, városi parkokba és nagy játszóterekbe útközben.

A vendéglátóhelyeken mindenhol vannak gyerek menük, székek (és nem feltétlenül a legolcsóbb bútoráruházi darab). A fiunknak kikért bolognait automatikusan olyan tálban hozták ki, amiből könnyebb ennie a háromévesnek. Amit sajnos elrontottunk: azt gondoltuk, hogy mivel a gyermek nem végez megerőltető testmozgást majd napközben, nem lesz szüksége technikai jellegű túra öltözetre. Ezzel mellélőttünk, mert nem egyszer lett vizes a zoknija, nadrágja, cipője útközben. A reggeli párás fű, az eső utáni játszóterezés mind igénybe vette a ruházatot. Jól jött volna, ha könnyebben száradó (vagy nehezebben átázó) darabokkal van ő is felszerelve. Érdekes volt az is, hogy mennyire természetes, ahogy az ember átáll a nomád életmódra - egy pelenkacsere egy kisváros főterén szinte magától értetődő.

Bezsebeltünk sok elismerést is - a felmálházott bringa karaván egy hátul ülő kisgyerekkel igen impozáns látvány. 

Amit viszont mindenki egyből megkérdez, hogy hogy bírta a gyerek az ülésben töltött órákat. Általában délután 4-ig vagy 5-ig jól. Addig aludt, nézelődött, beszélgettünk. Állatokat sokszor láttunk. A túra egy vasúti pályával párhuzamosan haladt; így rendre megcsodálhattunk minden vonatot, megbeszéltük melyik milyen színű, hová megy. És közben csak faltuk a kilométereket. Az alagutakban mindig kiabáltunk, csengettünk. A vízesésekért kifejezetten rajongott.

Késő délutánra viszont már elfogyott a türelme, ilyenkor a péksüteményes lekenyerezés vezetett csak eredményre, és az is csak átmenetileg (természetesen nem menet közben). Ha valamit másképp csinálnék, ha most indulnék, akkor az pont ez: úgy szervezném a túrát, hogy délutánra minden nap már az aznapi célállomásra érjünk. Sajnos mi viszont vesztettünk pár értékes napot az elején, és így kicsit rohanós lett az út. Ezzel együtt is, a kisfiú minden reggel nagy kedvvel indult a következő napra kis útitársával, a Sünivel, aki egy karabinerrel volt a gyerekülés pántjához rögzítve. 

A több hosszabban tartó nap után megpróbáltunk arra összpontosítani, hogy legyen olyan idő is, amikor a csemetéről szól minden. Őt szórakoztatjuk az elhozott játékokkal, sokat lehet anyukájával (akit általában kevesebbet látott csak, mivel főleg mögöttünk haladt). Itt talán érdemes megemlíteni, hogy nagyon alaposan készítettük össze azt a játékos szettet, amit úgy ítéltünk meg, hogy súlya, térfogata alapján egy poggyászos túrán is megfelelő lehet. Sok különböző papír alapú dolgot vittünk: kártyákat, babatársast, vékony könyveket, zsírkrétát és nyomdát. De vittünk felfújható labdát, lufit, kisautókat, favonatot is. Az egész végül befért a pelenkázó készlettel egy első villára szerelhető táskába. Súlyra ez volt a legkönnyebb pakk. 

A praktikus tapasztaltok mellett következzen most egy válogatás a néhány igazán emlékezetesebb pillanatról.

A Bad Gasteinbe vezető út elképesztően szép, ahogy a 3000 méter feletti Ankogel csúcsa alatti völgyben halad. 

Egyik nap egy folyóparton ebédeltünk. Elég meleg volt, így a vízbe is be lehetett kicsit menni. 

Elérni egy másik ország határát baromi jó érzés.

 Tarvisiotól az út a legendás milleneumi vasútvonalon halad. Végig kellemesen lejt az út. Az egykori vasúti hidakon és alagutakon keresztül most tükörsima bringaút vezet.

 A régi állomásépületeket szépen felújították. 

Valamelyikben bringás kávézó nyitott.

Aztán, ahogy megváltozott a táj, egyre erősebb lett az olasz kisvárosi hangulat. Mediterrán növényzet és antik érzés kavargott a nyári illatok között. 

És végül persze a tenger - Grado kicsit csalódás volt, mert nem igazán lehet jól fürdeni itt a sekély víz miatt. De maga a tudat, hogy átkeltünk az Alpokon azért, hogy ide eljuthassunk, és mindezt nem egy nyári sporttábor, hanem egy családi nyaralás keretei között... Na ez az, amit nem lehet szavakba önteni. 

Írta: Dominus Ákos
Fotó: Dominus Ákos