A három és fél éves gyermekünk a nyaralás alatt, egy kölcsönbe kapott háromkerekű, elsőkerék meghajtásos vas tragacson váratlanul megtanult pedálozni. A lelkes bringás szülők ilyenkor nem haboznak, egyből megragadják a lehetőséget, és a futóbiciklit lecserélik az első igazira. Gábor cikkén felbuzdulva mi is az osztrák Woom, utolsó itthon még raktáron maradt bringáját választottuk. Hogy mennyire jó döntés volt, azt a szenzációs első  eredmények támasztják alá. 

A gyermek, amint bementünk a bicikliboltba, egyből rávetette magát a készülékre. A boltban kezdett köröket róni, de persze amint pedálozni akart, rögtön el is dőlt. Gyorsan fizettünk, mielőtt komolyabb kárt tesz a milliós kiállított biciklikben. Kimentünk az utcára, és ott máris sikerült egy-két pedálcsapást teljesítenie, miután hosszasan gépészkedett az elindulásért. Betettük az autóba a cangát, és lementünk a nyaralónkba. A néptelen, kis utcákban alig fél óra kellett hozzá, hogy már önállóan pedálozva, egyensúlyozva meg tudjon tenni 10-15 méteres távokat. Az elindulás még mindig nehezzen ment, a fékezést meg egyáltalán nem értette még. Állati lelkes volt: egymás után róttuk a köröket a szomszédos utcákban.  

A következő hétvégén már az elindulás sem volt gond, és nem csak az aszfalton, hanem a murván is szépen tekert. Így hát elindultunk az első hosszabb útra is, a mintegy egy kilométerre lévő cukrászdáig. Teljes siker, csak azt kellett észrevennünk, hogy sokszor nem néz előre. Ilyenkor kacsázni kezd az úton, amit csak akkor hagy abba, ha szólunk neki, hogy figyeljen. 

A második hétvége hozta el az áttörést. Itt már egészen a strandig merészedtünk, méghozzá úgy, hogy én is biciklivel mentem. Együtt bicikliztünk oda-vissza a három kilométer körüli távon, és ezzel történelmet is írtunk. Az első közös bringázás! Ekkorra elkezdte használni a féket is, de inkább csak játékból, passzióból próbálgatta, hogy tud vele megállni. Ha ténylegesen lassítani akart, akkor a jól bevált módon a lábát tette le - szépen el is koptatta így a tornacipője orrát. A strandolás másnapján megint irány a cukrászda. 

A harmadik hétvégén már a pénteki budapesti induláskor meg kellett beszélni, hogy biztosan elhoztuk-e a Woom-ot. Természetesen ahogy megérkeztünk, rögtön tenni kellett egy nagyobb tiszteletkört a kertek alatt. Másnap reggel a hat óra körüli ébredés után már egyből jött a kérdés, hogy "indulunk, Apa?" A reggelizésre alig lehetett rávenni, meg hogy egyáltalán várjuk meg, amíg kicsit melegebb lesz. Végül valahogy kilencig kihúztuk az időt. Elindultunk a Velencei-tó körüli bringaúton Gárdonyból Velence felé - és meg sem álltunk egészen a Korzóig! Onnan vonattal jöttünk vissza, de Gárdony állomástól még újabb egy kilóméterre van a ház. Úgy számoltam, hogy olyan 4 és fél kilométer lett a délelőtti penzum. Utána ebéd, majd szieszta. Az ébredés után vajon mi volt az első kérdés? "Apa, indulunk?". Így ellhatároztam, hogy meglátogatjuk az unokatestvérét, akik szintén Velencén vannak, tőlünk olyan 2,5 kilométerre. Odabringáztunk, majd vissza is. Így arra a napra majdnem tíz jutott már. 

A negyedik hétvégén ekkora túrát nem tettünk. A távolabbi cukrászdába elmenni már rutinfeladat volt.  Sokat mentünk a környező utcákban, és próbáltam megtanítani a fékek helyes használatára is. Továbbra is percenként százszor kell neki szólni, hogy nézzen előre. De a lelkesedése nem csillapodik egy csöppet sem, szóval fel van adva a lecke, milyen új kalandokat tudunk szervezni legközelebb.

Írta: Dominus Ákos