A gyerekekkel már 5-6 évesen elkezdtünk biciklizni. Kezdetben a környéken, aztán később komolyabb utakat is bevállaltunk, mert láthatóan mindenki élvezte a közös családi tekeréseket. Ahogy teltek az évek szintet léptünk és több napos túrákat szerveztünk. A gyerekek és a férjem hamar maguk mögött hagytak mind sebességben, mind a kilométerek számában.

Egyre nehezebb volt összeegyeztetni az igényeinket, és komoly logisztikai feladatnak bizonyult, hogy lefárasszuk a féktelenkedőket is, de közben együtt is tekerjen a család. Így elő-elő fordult, hogy kimaradtam a teljesítménytúrákból.

A lányom még csak 15 éves volt, amikor rákaptak az egynapos Balaton-körökre. Hogy érthető legyen ez 210 km. Annyira megtetszett nekik ez a műfaj, hogy azóta hagyománnyá vált, és évről évre minden tavasszal és ősszel szerveznek egy “Balaton-kört”, amin már a bővebb család és a gyerekek barátai is részt vesznek. A sportprogram kiegészült társasági élettel is, és 2 éjszakás kalanddá fejlődött. Az esemény általában péntek este veszi kezdetét Szabadiban, a családi nyaralóban egy közös ráhangolódó vacsorával. Másnap korai indulással elrajtól a csapat, és este egy közös vacsorával zárul az esemény, miközben mindenki hevesen meséli a nap kalandjait.

Sajnos én mindig csak a közös vacsorákon és a sportnap elején vagy a végén tudtam részt venni a saját kis 60-70 kilóméteres teljesítményemmel. Volt minden féle variáció arra, hogy ne maradjak ki teljesen a programból. Együtt indultunk és kiszálltam Tihanynál, míg a vidám társaság tovahaladt én egyedül hazakompoztam. Majd a korai kelés és a hosszú esti várakozás miatt koncepciót váltottunk és inkább a kör végére csatlakoztam be úgy, hogy a csapat elé vonatoztam Fonyódra és együtt érkeztünk célba. De valahogy mindig kívülállónak éreztem magam, lemaradtam a legjobb kalandokról, pedig az élménybeszámolók során érezhetően egész nap remek volt a hangulat, aminek engem épp csak a szele csapott meg.

Aztán tavaly ősszel a jól megszokott, bejáratot történetbe egy csavar került. A gyerekeim baráti körében 3 srác kitalálta, hogy a párját is bevonná a programba oly módon, hogy tandemen tekerik körbe a tavat. A lányok először ágáltak, hogy ez nem fog menni, meg hogy nagyon hosszú, meg hogy sok kilométer, de végül ráálltak. És lám sikerült nekik. Ekkor tényleg evett a sárga irigység, hogy újabb ismerősök mondhatják el magukról, hogy megtették azt, amire én titokban már nagyon régóta vágyok. Ezek után villámként nyílalt belém a gondolat, hogy összefogással, csapatban nekem is sikerülhet. Még ki sem hűltek a nyergek a tandemen, amikor viccesen felvetettem a lányomnak, hogy jövőre jövők én is, szerzünk egy tandem biciklit és menjünk együtt.

Ő gondolkodás nélkül vállalta a kihívást. Hiszen napközben végignézte, hogy mekkora bulihangulat kíséri a tandem csapatot, és akkor ebbe Anyuka is csatlakozhatna. Egy pillanat alatt elköteleztük magunkat a közös tekerés mellett.

Sajnos a következő alkalmat elsodorta a tavaszi vírushullám, de a lelkesedésünket ez sem tudta megtörni, és őszre halasztottuk a nagy tervet. Közben elkezdtem a fizikai felkészülést. Bringával jártam a munkahelyemre, és a hétvégeken beiktattam egy-egy hosszabb, 50-60 kilométeres túrát. Persze nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is készültünk ám, ez volt a hab a tortán. Kitaláltuk, hogy ha már a bringán egy csapat vagyunk, akkor kell, hogy legyen egyenruhánk is, ami nagyban erősítette az összetartást, az anya-lánya projektben. A vírusra való tekintettel a lányom még egy általa design-olt maszkkal is meglepett. Egyre inkább sejtettem, hogy az elérhetetlen álom akár meg is valósulhat. Szinte biztos voltam, ha majd elhagy az erőm, akkor átlendít a hangulat, ami ott leng a csapat körül. Azért megnyugtató volt, hogy beiktattunk egy “B” tervet is, arra az esetre, ha mégse bírnám a távot, valaki átül a tandemre, én meg vonatra szállok biciklijével.

És eljött a nagy nap!

Elfogyasztottuk a szokásos péntek esti vacsorát, vicceskedtek a fiatalok, hogy na majd holnap ez lesz, meg az lesz és hahaha, és ekkor már éreztem, hogy közéjük tartozom és talán tényleg én is ott leszek majd a tó nyugati felén, ahol még sosem bringáztam. Aztán felkelt a nap és a korai napsugarak fényében tettünk pár díszkört a ház előtt, hogy összeszokjunk, amíg a többiek készülődtek. Hozzá kell tennem, hogy ezidáig még sosem ültem tandemen.

És végre elindultunk!

Nagyon tud gurulni ez a tandem, ha 2 ilyen elszánt amazon pedálozza!

Úgy feltekertünk a Világosi magaspartra, mintha nem is lett volna emelkedő. Csodás kilátás nyílt hosszában a Balatonra. Szememmel végigpásztáztam az előttünk álló útvonalat. Rögtön a keleti sarokban Fűzfő, majd felismertem az Almádiban lévő toronyhotelt, a Füredi-öbölben már néhány fehér vitorla várta a szelet, a reggeli fényben jól kivehető volt a Tihanyi-félsziget az Apátsággal és mögötte halványan kirajzolódott a Badacsony jellegzetes alakja. Húúú, nem semmi távolság! - kiáltottam fel - és ez mind ránk vár! Ekkor a fiatalok megveregették a vállam és halkan megjegyezték, hogy az ott a nagyon távolban még csak a fél táv. Na, ekkor éreztem egy kis bizonytalanságot, hogy ez nem tréfa, biztos ezt akartam?! De nem tudtam ebben a gondolatban elmélyedni, mert elkészült a szokásos első fotó, aztán mindenki vidáman felpattant a nyeregbe és mire észbe kaptam már sehol sem voltak. Így mi is a nyomukba eredtünk. Kicsit odaléptünk a tandemnek és kettőnk összeadott erejével újra száguldottunk. Hamarosan be is értük a többieket, mindenkivel váltottunk pár szót, beszélgettünk erről-arról és hirtelen Füreden voltunk. Itt mindenkit összevártunk, ettünk-ittunk, elkészült a csapatfotó. Nagyon tetszett a gondolat, hogy innen már minden méter nyereség lesz számomra, hiszen Fürednél messzebb még nem jártam kerekezve.

Számolgattam, hogy 40 kilométer múlva ebéd, a sorsdöntő féltáv, onnan már gyakorlatilag hazafelé megyünk és ahogy így elmélkedem, egyre nehezebb lett a lábam.

Kukucskáltam a lányom válla felett, hogy tán emelkedőhöz értünk, vagy mi lehet, de nem emelkedő, hanem bizony fáradtság. Újra kezdtem a számolást, már csak 20 kilométer Badacsony, mondom magamnak, addig csak kibírom. Milyen szép is lesz egy finom ebéd után kiszállni 110 kilométerrel a hátam mögött. De valahogy csak nem akart elfogyni ez a 20 kilométer és ráadásul a körülmények is ellenem voltak. Révfülöp környékén valahogy minden elromlott, keskenyebb lett a bicikli út, az út menti fák ágai annyira behajoltak, hogy nekünk is hajolgatni kellett erre-arra, és néha arcomba csaptak az ágak, a fák gyökerei felnyomták a betont és hosszan rázkodtunk a huplikon, miközben bringások jöttek szembe nagy csoportokban a szűk úton. Nagyon vártam már Badacsonyt. Határozottan megfogalmaztam, hogy klassz ez a bringázás, de milyen klassz lesz majd abbahagyni és kifeküdni a tópartra. A Badacsony előtti 5 kilométer sehogy sem akart elfogyni, a fenekem pedig már sajogott a sok huplitól. Nagyon össze kellett szorítani a fogam, és próbáltam csak a pedálra koncentrálni.

Végre Badacsony! Az előőrs már befoglalta a szokásos kifőzdében a padokat a többieknek, és vidáman itták söreiket. Nagy örömmel, gratulációval fogadták tandemünk érkezését. Jól estek az elismerő szavak. Nagy nehezen „leoperáltam” magam a nyeregről és elnyúltam a fűben. Furcsa, hogy a többieken semmi nem látszott ebből a 110 kilométerből, úgy nevetgéltek, iszogattak, mintha csak a sarki boltig tekertek volna. Irigykedve néztem őket, miközben sebeimet nyalogattam. Az ebéd végeztével az egész csapat áttelepedett a kifőzdével szembeni parkba, mindenki leheveredett a fűbe, egyre kevesebben szólaltak meg és kezdetét vette a csendespihenő. Micsoda elégtétel, hogy azért nekik is jólesett a pihenő. Épp csak pislantottam egy hosszút és már újra is éledt mindenki és megint jöttek-mentek a viccek.

Nekem is nagyon jót tett az evés-ivás, pihenés, és azt vettem észre, hogy hihetetlen módon visszatért az erőm, és eszem ágában sincs kiszállni. Gyerünk, hajrá folytatni a kört a vicces fiatalokkal, hiszen már egyre több van mögöttünk, már hazafelé gurulunk. A következő 20 kilométer nagyon gyorsan elrepült. Talán azért is, mert be lett ígérve egy fürdés Vonyarcon, ami nagyon üdítőleg hatott a fáradt izmokra. Azért csak félve vizsgáltam a túlpartot, ahol hosszan elláttunk Fonyód irányába, ami nagyon messzinek tűnt, és onnan még egy jó 60 kilométer várt ránk. Na de nem hagytam, hogy eluralkodjon a nyavalygás, amikor ilyen klassz csapattal töltöm az egész napomat. Fürdés után újult erővel tekertük a pedált és repült az idő is, és a tandem is. A következő megállót nagyon vártam. Nem csak azért, mert ez a legnyugatibb és legtávolabbi csücske a Balatonnak, hanem azért is, mert a 400 éves vámház kocsmáról már nagyon sok sztorit hallottam, és mindig olyan lelkesedéssel beszéltek róla, hogy talán ez volt az egyik mozgató rugó, amiért ma útra keltem. Sajnos csalódnom kellett, mert zárva találtuk a legendás helyet. Az amúgy is eluralkodó fáradtságot még tetézte a csalódás is. Azt hiszem itt jött el a második holtpontom, pedig látván csalódottságomat, gyorsan kitaláltak egy új köztes célt, egy rendkívül finom fagyizót Máriafürdőn. Talán ez a 20 km volt a fagyizóig volt legnehezebb szakasz az egész út során. Nem is tudom, hogy telt el, de nagyon hosszú volt. Szerintem a lányomnál is mélypont lehetett, mert szinte egész nap csacsogtunk, de ezen a szakaszon némán tekertünk, csak a pedálok hangja hallatszott. Itt a csapat is szétszakadt kicsit, és ezért hatalmas örömködés zajlott, amikor újra találkoztunk mindenkivel a fagyizóban. Kiderült, hogy ez a szakasz a többieknek is nehezen ment, így jól kibeszéltük, hogy mekkora hősök vagyunk, hogy átjutottunk Zombieland-en.

A fagyi szuper volt, a pihenés erőt adott, vidáman gurultunk tovább. A következő 20 kilométer, Fonyódig volt talán az utunk egyik legszebb szakasza. Gyönyörű volt az északi part kontúrja, a nap már a badacsonyi és szigligeti dombokat közelítette és úgy csillogott a vízfelszín, mintha egy kristálymező lenne. Ahogy centiről, centire végigpásztázta a szemem az egész északi partot, büszkeség töltött el, hogy ma már ott is jártam, és ott is, és még ott is. Ekkor felcsillant bennem a gondolat, hogy még az is megtörténhet, hogy én is befejezem a kört, hogy az utolsó 60 kilométer nem foghat ki rajtam. Ezzel a tudattal pattantunk újra nyeregbe, hogy a naplementét még elcsípjük Szemesen. El sem akartam hinni, hogy honnan bányásztam elő az erőtartalékaimat, de előjöttek. Az egész csapat odaért a szemesi szabadstrandra, és együtt csodáltuk meg a naplementét. Ez az akció minden nap megtörténik, de nem lehet betelni vele, ahogy az izzó napkorong alá bukik, pazar glóriát rajzolva a horizontra.

Elbúcsúztunk a napsugaraktól, és begyűjtöttem egy adag bíztatást, hogy eddig király voltam és az utolsó 30 kilométer gyakorlatilag már csak az adminisztráció. A széles partmenti úton még egy darabig együtt maradt a csapat és a bolyunk tényleg olyan volt, mint egy győztes hadtest felvonulása. A terv szerint a széplaki vasútállomás restije volt az utolsó megálló, ahol egy régi sztori emlékére felessel szokott koccintani a csapat. Mint kiderült a restiben szombat esténként élő zene szórakoztatja a nagyérdeműt. Lassan besötétedett, mindenki lámpát gyújtott, és egy új játék vette kezdetét, hogy vajon ki ül a mögöttünk, vagy az előttünk lévő biciklin, aminek csak az imbolygó fényét láttuk, de ez a játék nem tartott ki a következő megállóig. Próbáltam elterelni azt a gondolatot, hogy elérkeztem a 3. holtponthoz, de fájtak a lábizmaim, fájt a vállam, a nyakam, fájt a hátsom, nem volt semmi érdekes látnivaló a sötétben, csak tekertünk, tekertünk és tekertünk. Mikor érünk már oda? – kérdezgettem folyton.

Halkan, a távolból lendületes ritmusok csendültek fel, hurrá, végre! A megállásoknál a legnehezebb mindig az volt, amikor le kellett hámozni magam a bringáról, most is ez történt, de már haladtunk is az asztalok felé. Láthatólag igen jó hangulat volt, minden asztalnál ültek, többen táncoltak. Beszereztük a pultnál az ellátmányt és helyhiány miatt szó szerint az állomás peronjánál álldogáltunk. Meglepő módon az egész napi kemény munka ellenére hamar átragadt ránk is a táncolós-mulatós hangulat és ott roptuk a helyiekkel, bicós cuccban a széplaki állomás peronján. Sok mindenre gondoltam, hogy estefelé mik fognak történni velem, na de ez nem volt köztük. Indulni készülödtünk, de vagy félóráig csak mondogattuk, hogy ezután a szám után már tényleg belevágunk a fináléba.

Feldobott hangulatban ültünk vissza tandemünkre az utolsó 15 kilométerhez és átvettük a nap eseményeit, hogy mikor, hol, mik történtek velünk. Nagyon vidám voltam, hiszen éreztem, hogy már nem történhet semmi, ez a kör már be lesz fejezve, de azért izegtem-mozogtam a nyeregben, számolgattam a vasúti lámpákat, hogy mikor érünk már a jól ismert átjáróhoz. És akkor kiderült számomra, hogy itt nem a túlélésről szól a kör vége, hanem egy kő kemény versenyzéssel zárjuk a napot. Éreztem, hogy ugyan még beszélgettünk, de egyre gyorsabban nyomtuk a pedált, aztán a lányom szólt, hogy akkor most mindent bele, és uzsgyi, hazáig verseny. A többiek is felvették a kesztyűt és nagyon meghajtottuk a végét. Már a nap elején megjegyeztem, és azóta nem változott, hogy nagyon tud gurulni ez a tandem, ha 2 ilyen elszánt amazon tekeri! Sokáig esélyesek is voltunk a győzelemre, de végül is az igazi győzelem az volt, hogy bezártuk a reggel kezdett kört, és most már nekem is van Balaton-kör élményem. Tényleg jó móka volt. Hálás vagyok a lányomnak, hogy segített valóra váltani az álmomat.

Jövőre ott tali újra � !